Tehát, a keleti társadalmakban nagyon-nagyon sok időt töltenek a munkahelyükön az emberek*. Itt is. Mint írtam az átlagos heti munkaidő 50,7 óra. Ebben benne egy van egy hosszú, egy órás ebédszünet. A távolléti időt pedig növeli az utazás. Mert ha valakinek gyereke van, az igyekszik a belvárostól, ezzel együtt a nagy forgalomtól, légszennyezettségtől és nem utolsó sorban, a drága lakbértől kicsit távolabb kerülni.
És hipp-hopp, össze is jött a minimum 12 órás távollét. Óvoda napi 3 órában van, az iskolában többet vannak benn a gyerekek, de még így is marad sok üres óra. Itt jönnek a képbe a helperek, akik foglalkoznak a gyerekkel, rendben tartják a háztartást, mivel erre a szülőknek nincs idejük. Első ránézésre egy nyugati embernek ez borzasztó és érthetetlen. Gyuri görög kollégája (hongkongi feleséggel) mondta nekem tegnap: Amíg a feleségem otthon volt a gyerekünkkel, minden reggel nyugodtan mentem el dolgozni, tudtam, hogy a fiam jó kezekben van. Amióta viszont a feleségem is dolgozik (amit élvez és látom, hogy jót tesz neki), a helper van a gyerekkel, akinek ez egy munka. Most azt várjuk, hogy apósom jövőre nyugdíjba menjen, mert akkor majd ő sokat tud foglalkozni az unokájával.
A kétfős dolgozó anya mintám egyike sem lelkes attól, hogy alapvetően nem látja a gyerekét hét közben. De nincsenek végletesen kiborulva, inkább egy kicsit szomorúak. Nekik ez az élet rendje, ők is így nőttek fel. Ami viszont nagyon elgondolkodtató, hogy kiegyensúlyozott gyerekeket látni a játszótereken, és aki felnőttel beszéltem, mindenki kedves, barátságos, értelmes volt. (Persze, nem tudom hányan járnak pszichológushoz.) A már idézett cikkben az itteni hosszú élet egyik titka az aktív, munkával töltött évek. Tudunk olyan hongkongi kínai cégvezetőről, aki 68 éves korában kezdett új munkába.
*Azért nem azt írtam, hogy nagyon-nagyon sokat dolgoznak, mert Gyuri azt mondja, hogy ő nem dolgozik itt többet, mint Magyarországon. Egész nap pörög, de eljön, amikor lejár a munkaideje. A határidőit tudja tartani, plusz a fél hetes lelépéssel a gyerekeit is látja reggel és este is.
És hipp-hopp, össze is jött a minimum 12 órás távollét. Óvoda napi 3 órában van, az iskolában többet vannak benn a gyerekek, de még így is marad sok üres óra. Itt jönnek a képbe a helperek, akik foglalkoznak a gyerekkel, rendben tartják a háztartást, mivel erre a szülőknek nincs idejük. Első ránézésre egy nyugati embernek ez borzasztó és érthetetlen. Gyuri görög kollégája (hongkongi feleséggel) mondta nekem tegnap: Amíg a feleségem otthon volt a gyerekünkkel, minden reggel nyugodtan mentem el dolgozni, tudtam, hogy a fiam jó kezekben van. Amióta viszont a feleségem is dolgozik (amit élvez és látom, hogy jót tesz neki), a helper van a gyerekkel, akinek ez egy munka. Most azt várjuk, hogy apósom jövőre nyugdíjba menjen, mert akkor majd ő sokat tud foglalkozni az unokájával.
A kétfős dolgozó anya mintám egyike sem lelkes attól, hogy alapvetően nem látja a gyerekét hét közben. De nincsenek végletesen kiborulva, inkább egy kicsit szomorúak. Nekik ez az élet rendje, ők is így nőttek fel. Ami viszont nagyon elgondolkodtató, hogy kiegyensúlyozott gyerekeket látni a játszótereken, és aki felnőttel beszéltem, mindenki kedves, barátságos, értelmes volt. (Persze, nem tudom hányan járnak pszichológushoz.) A már idézett cikkben az itteni hosszú élet egyik titka az aktív, munkával töltött évek. Tudunk olyan hongkongi kínai cégvezetőről, aki 68 éves korában kezdett új munkába.
*Azért nem azt írtam, hogy nagyon-nagyon sokat dolgoznak, mert Gyuri azt mondja, hogy ő nem dolgozik itt többet, mint Magyarországon. Egész nap pörög, de eljön, amikor lejár a munkaideje. A határidőit tudja tartani, plusz a fél hetes lelépéssel a gyerekeit is látja reggel és este is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése